A fűző őse már az ókorban felbukkant: a khitón és a tunika alatt mellet és csípőt formáló bőrcsíkokat viseltek, majd a mai értelemben vett formája a XIV.században hirtelen újra felbukkant. Akkortájt speciális műhelyek készítették, egy eleje és egy háta rész vászonból állt, melyet keményítőpéppel merevítettek ki. Az első jelentős fűzőkorszak a reneszánsz spanyol divatban volt: a XVI.szd-ban a női mellett páncél keménységű fűzővel, benne halcsonttal vagy fémpálcikákkal lelapították.
A ruhadarab sokat változott az idők során, volt, hogy a mellet és csípőt emelték ki a csipkedíszítéses korzettel (XVII.szd közepe), s volt, hogy elöl spiccben végződött. A testalkat „hiányosságait” rejtett párnák pótolták. A rokokóban különösen fontos szerepet játszott a fűző. Az angolfűző kicsit lazább volt, mint francia társa és hátul fűzték be. A francia forradalom után, az ingruhát istenítő empire divat eltűnésével 1810-től ismét visszatért a fűző.
1820 után gyártásával már speciális fűzősők foglalkoztak, majd iparilag kezdték előállítani. 1832-ben már szőtt fűzőt gyártottak, az 1870-es évek csípőpárnás divatja (turnűr) a női testet S-vonalban formázta, melyhez egy melltől csípőig fedő, szoros korzettet alkalmaztak. A darázsderekú hölgyek tipikus Belle Époque példája Lily Langtry, VII.Edward szeretője. A divatlapok is olyan alakokat rajzoltak, melyek már-már valószínűtlen testarányokat propagálnak. Valahogy úgy, amilyen a Barbie baba eltúlzott melle, dereka a fiús csípőhöz képest.
A fűzőről lemondani egy olyan váltást jelentett volna, melyet a társadalom – és főképpen a hölgyek – éppen annyira nem tudtak elképzelni, mintha a mai hölgyeknek máról holnapra meztelen felsőtesttel kéne az utcán járniuk. A fűző csodásan formázta a női alakot. A szélsőségesen előnytelen alakot leszámítva kívánatos, az uraknak tetsző egyen-homokóra fazont csinált mindenkiből.
A fűzőkből a XIX.században több fajta létezett: volt leányoknak és felnőtt nőknek, hétköznapi és alkalmi, sport és terhes fűző. Utóbbi azzal tüntette ki magát, hogy az ujjak befértek a test és a fűző közé. Nem csoda, ha a fűzőviselet a századok során sok vetéléshez és halvaszüléshez ill. balesethez vezetett. Erre példa egy ifjú elsőbálozó esete, akin olyan szorosra fűzték a fűzőt, hogy mikor este hazament, vetkőzéskor holtan esett össze. Egy halcsont t.i. átszúrta a lépét. A fűzők erős szorító hatására másik, közismert példa az is, hogy Erzsébet királynő a genfi merénylet után csak fűzője meglazításakor kezdett az apró szívsebből vérezni – addig olyan szorosan tartotta a fűző, hogy saját lábon, mit sem sejtve tért vissza az őt váró hajóra, ahol hamarosan meghalt.
A fűző testet meggyötrő divatjával párhuzamosan nem mehetünk el szó nélkül a szűk ruhaujjak, keskeny cipőorrok, az adott korokban testüktől 1,50m-es sugárban elálló abroncsszoknyák és mintegy 8kg nehéz kalapok mellett sem.
A fűző állandó, gyermekkortól való használata egy sor kóros folyamatért volt felelős a női szervezetben. Mivel a hölgyeknél a dús dekoltázs volt az elvárás, gyakran 20kg pluszsúlyt hordoztak, melyet a hason és gyomron fűztek össze, a zsírpárnát mintegy a belső szervekbe belenyomva. Ennek elsődleges hatása a vér és nyirokkeringés alsótesti pangása volt, de vele járt az emésztési zavar, gyakori ájulás és krónikus légszomj is, főleg erőkifejtéskor. A derék környékén a drasztikus fűzés, mivel összenyomja a belső szerveket, ezek oxigénellátása csökken. A rekeszizom és a tüdő működése súlyosan akadályozva van. A szoros fűzés miatt a vázizomzat is teljesen elsorvad. A csípőre feszülő fűző erősebben igénybe vette a combizületet, mert a hölgy nem tudott ruganyosan járni, hajolni még kevésbé. Így a combízületre hatalmas erő hatott, a gerincre hátulról nehezedő nyomás miatt a csípő és medence előretolódott ill. szétterpeszkedett. Sok idős asszonynál a combizület el is tört a kopás miatt. A keresztcsontnál a fűzés gerincív-törést okozott, gyakran púpossá is téve az illetőt. Így a testmagasság idősebb korra 1-2cm-rel csökkent. A fűzőviselés egészségügyi külső jele a hölgyeknél a petyhüdt has. A tehermentesítő, önkéntelen előrehajlott tartás miatt zsírfelhalmozódás alakult ki a nyak alatt a háttetőn. A fenék alatt és a combokon is, ahol hirtelen megszűnt a fűző szorító hatása, felhalmozódtak a gyatra nyirokkeringés miatt pangó méreganyagok, csúnya cellulitisz-dudorokat okozva.
A fűző bábbá, kirakati dísztárggyá degradálta a nőt. Mellettük a hatalommal rendelkező férfi vezető és uralkodó státusza megkérdőjelezhetetlen volt. Amíg a férfitársadalom komolyabb ügyek ellátására, így a tanulásra vagy irodai munkára is alkalmatlannak tartotta az „asszonyállatot” kiegyensúlyozatlan lelkivilága és gyatra fizikuma miatt, addig a fűző kidobása elképzelhetetlen volt, nem kezdeményezhette a nőtársadalom. Az esztétikai felszabadulás etikai is!
A z orvos Platen az alábbiakat írja „Az új gyógymód” c. 1900-as munkájában: „ Az ún. miederek, melyek átjárhatatlan, enyvezett növényrostos szövetből készülvék, életfontos szerveket ijjesztő módon összeszorítanak…Mily gyakori asszonyoknál ezeken a helyeken a kiütés, mert a test kiválasztott ….szövetei a corsett miatt el nem távolodhatnak….A corsett moshatósága is fontos követelménye a hygiéniának…..A corsett tágulékonysága nagyon fontos követelmény physologicus szempontból. A pubertás időszakáig egy lánynak nem szabadna corsettet hordani….Minden asszonynak a corsett helyett egy ruganyos tricot alsóderék volna ajánlott.”
A hölgyek testi felszabadulásában a XX.szd elején végülis három egymást követő történés segített: az újfajta tánc elterjedése, a sport és az első világháború.
Paul Poiret divatcsászár az 1900-as évek első dekádjában megalkotta az „ésszerű fűzőmellényt”. Ezt eleinte csak a reformruházatra fogékony hölgyek használták, akkor is inkább otthon, amolyan vendégfogadó ruhácskák alá. A tangó és a többi mozgást igénylő tánc végigsöpört a világon, most az ún. táncfűzőre vágyott minden hölgy. A fűzőt rugalmas betétek és kapcsok tették rugalmasabbá. Az amerikai táncos, Irene Castle új fűzőjében, ruganyos mozgásával, fiús alkatával az 1920-as garçonne-nők előfutára, és egyszerre keltett Londonban megbotránkozást és csodálatot. A természetjárás divattá válásával, a szabadtéri sportok miatt, pl. tenisz és biciklizés, melyekben egyre inkább részt vettek a hölgyek, kényelmes ruházat kellett.
Aztán kitört az első világháború, s a „gyenge” babanő beült termelni, miközben otthon a gyermekeket és a háztartást is ellátta. És rájött, hogy ez megy neki. Az új fűző törvényszerűen újfajta kritériumoknak kellett megfeleljen: egyszerre kellet a hátat tartania, ugyanakkor a hosszas ülést és fesztelen mászkálást, munkálkodást is biztosítania kellett. És lőn, 1930-tól megszűnt a halcsont merevítés: sőt, a műszálak felhasználása révén sok elasztikus alapanyag születik, melyek formálnak, de követik a test vonalát. (Lasztex 1935). Az újszerű alapanyagok megjelenésével új technikai újítások születtek a rögzítés terén is. 1931-ben feltalálták a cipzárat, így a fém blankettákat és szalagokat felváltották a minikapcsok, és a hölgyvevők tökéletes kiszolgálására feltalálták a fűzőméret-rendszert.
Az újabb világháború érdekes pszichés hatással volt a fűzőgyártásra. Ugyan a luxusanyagok hiánya ill. háborús célokra történő kisajátítása miatt nem volt alapanyag hozzá, de a nők protestálása miatt az USA Munkaügyi Minisztériuma kénytelen volt ezt a hátat megtámasztó és így a „munkabírást fokozó eszközt” a munkarend alapvető elemeként besorolni.
A háború után ismét bőségre, jólétre vágytak a nők. A lepusztult férfi-nő a múltté, jön a habos, homokóra alkatot mutató Dior-féle new look. Guimpe avagy cincher avagy waspie, ez a neve azon darázsderék-varázsló fűzőnek, mely 20cm-es halcsont derékrésszel rendelkezik. Ez a merevítő rész később az alsószoknya részévé vált. Aztán a fűző és alapanyaga tovább fejlődik: 1954-ben a kétirányú sztreccs (bielasztikus) fűző már a piacon van. Az alkatot nem Isten adta – írja 1945-ben a Vogue.
A fejlődés abba az irányba ment, hogy klasszikus bustier-k és fűzők az estélyi divat részeként tovább éltek, a nagy divatházak pedig a fehérnemű gyártó cégekkel együttműködve saját kreációkkal rukkoltak elő. A fűzők helyett formáló, láthatatlan szövési technikákkal vagy betétekkel megspékelt fehérneműk segítenek ott, ahol a női testen túl sok vagy nem megfelelő forma van. Christian Diornak igaza van: „Alapok nélkül nincs divat”.
Ha érdeklik a sziluettek és női testalkatok, a divattörténet, ajánlom könyveimet: (Képek forrása a könyvben.)
|
|