Sok olyan ember van, akit mint feltalálót nem jegyzünk, pedig valami érdekes fűződik a nevéhez. Számomra ilyen érdekes emberek a színekkel összefüggésben álló kutatók és tervezők is.
1914-től Lord Kitchener Nagy-Britannia hadügyminisztere volt. Ha ránéznénk első munkanapján az irodájában lévő naptárra, azt látnánk, hogy augusztus 5-ét írunk, ami azért neves dátum, mert ekkor egy napja sincs annak, hogy az igen jól felszerelt Németországnak hadat üzentek. Az ő hazájának néhány felderítő osztaga meg négy lovas hadosztálya volt, slussz. Most mi lesz?!
A z Első Világháború egyben a khaki egyenruha születésének az ideje is. A németek azt hitték, majd vörös kabátos, medvebőrös angol katonákat látnak – így hát a legelső ütközeten nem hittek a szemüknek: az angol egyenruha, amit megszemlélhettek, brit golf-ruházatnak tűnt. Gráciának és színeknek semmi nyoma, a khaki színű holmi szokatlanul döglött színben olvadt bele a környezetbe.
Mint stylist gyakran morgok, amikor az egyes divatszíneket megnevezésben hibásan használunk. Erre a sorsra jut a khaki is, amit az olív-zöldttől az erdő-zöldig mindenre használunk. Igaz, eredetileg is zöldes-barnás színről volt szó, de oly’ mocskos, semleges hatású volt, hogy szinte meg sem nevezhető, milyen árnyalat. Ma a khaki és olív hasonlaosan használt, inkább sárgászöld vagy szürkészöld tartományba tartozó divatszín. Divatszín, nem történelmien hű árnyalat! (Ruha: longbaophat.com)
Az egyenruha feltalálója a 19. század végén élt: ő Sir Lumsden, aki Peshawar mellett képzett ki felderítőket. Úgy vélte hihetetlen éleslátással, hogy a semleges szín jobb lesz a truppjának, mint valami színpompás egyenruha. A helyi bazárban vett hát egy erős pamutanyagot, amit a mocsárban beáztatott. Utána nadrágot és tunikákat szabatott belőle, és ezzel hadtörténetet írt. Most először nem reprezentatív, hivalkodó uniformis született, hanem beolvadó színű munkaruha. A színezés mikéntje némiképpen vicces, amennyiben nem állt rendelkezésre pakisztáni mocsár, akkor kávéval vagy curryvel festették meg.
1880-tól egyre több hadsereg vezette be a khaki egyenruhát, felismerve a mimikris ruházat előnyeit. A logikánk persze azt kérdezteti, hogy akkor eleddig miért feltűnő, céltáblának sem utolsó színes egyenruhákat hordtak? Az ok kézenfekvő: addig, míg a hadseregek szemtől szemben, felsorakozva harcoltak egymás ellen, a színes egyenruha megfélemlítő hatású volt. Az erős szín számosabbnak mutatja az emberáradatot, ráadásul nemesebbnek, rendezettebbnek is mutatja a katonákat. Nem utolsó szempont az sem, hogy ahogy a focimeccsen a mez informál az ellenfeledről, az egyenruha esetében a színek mutatják meg, hol az ellenség. Évezredeken keresztül színpompás egyenruhákban harcoltak, kezdve a római légió vörös kabátjától az orosz gárda zöld-ezüst ruházatáig. A taktika megváltozásával, azaz az új kémkedési és hangtalan követési technikák miatt viszont manapság jobb, ha az ember láthatatlan. Újkeletű hadtörténeti újítás az új egyenruha, és Nagy-Britanniában az Első Világháborút követően a khaki szín szinonimájává vált a katonaságnak, még a varietékben is erről énekeltek. Négy évvel Kitchener első munkanapja után, november 11-én, nevesül fél tízkor elesett George Ellison, mégpedig másfél órával azelőtt, hogy elhallgattak a fegyverek. Ő volt az Első Világháború utolsó „khaki” áldozata.